Váratlan jót hozott a lassulás. Megláttam magamban egy férfit, aki azt akarja, hogy megtudjak valami fontosat. Állunk a mezőn az alkonyi bíbor fényekben, és én lehajolok, fölemelek előtte egy drótkerítést, amely mögött szelíd kert van gyümölcsssel, veteményekkel, és intek neki, hogy menjen csak. Ezt akarja mutatni nekem, hogy a kapcsolatunk lényege az, hogy én segítek neki, és ő ezt elfogadja tőlem, ez kell a szabadulásához, hogy én átengedjem a kerítésen abba a kertbe.
Sírt a múzsa, sírt a szépség ebben a férfiban mind a mai napig, mert tömlöcbe volt vetve. Azt gondolta a férfi, hogy a külviág miatt fogságban kell tartania a benne élő éteri nőalakot, amíg csak él. És most szabadok mind a ketten. Ezért kellett találkoznunk.
Végtelen a hála, amit érez a sorsa iránt amiatt, hogy szabadságot kapott. És eltűnik a szemem elől abban a kertben. Énbennem is hála zeng, tudom, hogy mi ez a végnélküli öröm: ez az ihlet valójában.
Azt kérdezem hirtelen, miért nem engedte az apám, hogy zenét és népitáncot tanuljak hat-nyolc-tíz évesen? És most először van válasz: őbenne is sírt a múzsa, tömlöcbe vetve, mint ebben a férfiban.
Fölemelem hát újra a kerítést, és engedem, hogy az apám is átbújjon, ott, ahol a férfi átbújt, és megbocsátok az apámnak mindörökre.
Nem szűnő hála és szárnysuhogás az alkonyi ég kupolája alatt.
