Amikor már nem féltem, odafordítottam a fejem arra a jelenlétre az elliptikus pálya közepén, amit megnézni eddig nem mertem, mindig inkább az utat bámultam, vagy azt, hogy te merre lehetsz, vagy a saját nyomorúságomat. Vagy mindazt, ami már sosem lesz, mert sehova sem vivő ábrándozás.
Igen, odanéztem akkor, és egy lapos, csészeszerű kehely állt középen egy kőtalapzaton. Csorgott belőle az aranyló áttetsző mártás,és sosem fogyott ki, és túlcsordult újra boldogan, és megint megtelt és csurgott szét. Furcsa kicsi alakok dugták bele az ujjukat, és nyalogatták.
Mi lehetett az? Méz, gyömbér, sárfány meg bor? Van sör inkább? Van ilyen mártás?
Mindegy is, mert az a kehely öröktől ott bugyog, gőzölög az örök középen. És táncol körülötte minden, emberek, állatok, évszakok, virágok, mohák, bokrok, roskadozó gyümölcsfák.
És fölfelé kúszik egyszerre egy sohasem volt évszak.
Nézed a kelyhet, a boldogan csorduló, édes, áttetsző mártást, és vágysz valamire, ami szépség és tökéletesség. Földbe hullik a mag, megfogan, földobja fejecskéjét egy kicsi csíra, növekszik, öntözi az eső, szárba szökken, kivirágzik, terebélyes fává nő, gyümölcs terem rajta. Betakar az árnyéka. Fölfelé száll a hála az ágak-levelek-gyümölcsök közt. És megint elgondolsz valami szépet, és buzgón csordul a csésze, és nő, burjánzik, amit csak szépnek lát a szíved.
(KedvesBlog6)
